Eredeti cím: BAD LIEUTENANT
Kiadó: WILD SIDE FILMS / ARTISAN ENTERTAINMENT – BEST HOLLYWOOD
Rendezte: Abel Ferrara
Főszerepben: Harvey Keitel, Brian McElroy, Robin Burrows
Film: A mocsok, a romlottság, az erkölcsi züllöttség bemutatása kedvelt témája a filmeseknek, az 1992-es Mocskos zsaru előtt is láthattunk számtalan ilyen alkotást, Abel Ferrara (A temetés) mégis úgy döntött, gyarapítani fogja a halmazt. Műve kellemetlen és gyötrelmes, ugyanis komolyan gondolja vállalását, és másfél órán át gyakorlatilag valóban nem látunk mást, csak szennyet, alantasságot, bűnt és bűnhődést, ráadásul mindezt fájóan naturalista, kínzóan aprólékos, ugyanakkor a spirituális és metafizikai dimenzióra is ügyelő elővezetésben. Kell-e ez nekünk, akarjuk-e ezt látni, legalábbis akarjuk-e ezt ilyen részletesen látni, akarunk-e szembesülni ennyi lelki nyomorúsággal? Nem feltétlenül, de ha Ferrarával tartunk, teljesen zárt és fojtogató világban találjuk magunkat: egy New York-i rendőr hadnagy (Harvey Keitel bátor, a szó szoros értelmében önfeláldozó, átélt, rendkívüli erejű alakításában) privát poklában, aki sokkal mélyebbre már nem süllyedhetne: drog-, alkohol- és szerencsejáték-függő, és mindebből adódóan korrupt, kíméletlen, és rengeteg az adóssága. Egybeolvadt azzal, ami a városban körülveszi, ő maga is része lett annak, ami ellen elvileg küzdenie kellene, nem habozik a szülők autóját engedély nélkül vezető lányoktól szexuális ellenszolgáltatást kérni cserében azért, ha békén hagyja őket, gondolkodás nélkül lenyúlja a bolti fosztogatók zsákmányát vagy a drogdílerek anyagát stb. stb. Állandó ködben, tompultságban és öngyűlöletben él, valami azonban mégis kizökkenti: egy fiatal (és irreálisan gyönyörű) apáca, akit megerőszakoltak és meggyötörtek, tudja, kit támadták meg, de nem akarja elárulni a nevüket – ugyanis megbocsátott nekik. A hadnagyot ez megdöbbenti, egyszerűen nem tudja a nőt megérteni, viszont felcsillan benne a remény: talán számára is lehet még megváltás. Mondanunk sem kell, mindez nem azt jelenti, hogy a film végére megtért és megtisztult jó fiúvá változna a hadnagy, aki ezentúl mintapolgárként éli az életét – Ferrara nem tesz ilyen engedményeket, a sötétségbe csak vékony fénysugár hasít bele.

Bővebben...

Eredeti cím: NATIONAL TREASURE
Kiadó: WALT DISNEY – INTERCOM
Rendezte: Jon Turteltaub
Főszerepben: Nicolas Cage, Diane Kruger, Harvey Keitel, Jon Voight, Justin Bartha, Sean Bean
Film: A South Park és az Amerika kommandó alkotói szerint Jerry Bruckheimer producer akkor is vígjátékot készít, amikor mondjuk katasztrófafilmnek hívja az adott produktumot, csak ő ezt nem tudja, mert seggfej. Az állítás hangzatos, csak nem feltétlenül igaz: akadnak félresikerült filmjei, amelyek tényleg csak gúnyos kacajt érdemelnek, de Hollywood egyik mogulja aligha szellemi retardáltként termelt sok milliárd dollárt. Sőt a nagyérdeműt is csak olykor nézte csökött agyúak gyülekezetének, akik bármit megesznek, bár tény, hogy komoly intellektuális kihívások elé sem igen állította a nézőt: profitot akart, és ez leginkább szórakoztatással érhető el, így hát szórakoztatott, hol ezzel, hol azzal, hol színvonalasabban, hol kevésbé. A nemzet aranya nem tartozik a Bruckheimer-életmű legemlékezetesebb darabjai közé, és főszereplője, Nicolas Cage is készített már sikerültebb darabokat a producerrel (pl. A Sziklát ), de a szintén közös Tolvajtempónál azért lényegesen jobb ez a kincskeresős kalandfilm, amelyet – Indiana Jones-os hatásokról sem elfeledkezve – egyesek a Da Vinci-kód lenyúlásának tartanak. Afféle kikapcsolós mozi ez, amely nem kívánja, hogy komolyan vegyék, és amely a történet valószínűtlenségét, valamint a jellemek hiányát lendülettel, akcióval, látvánnyal, humorral, feledteti, méghozzá egész eredményesen, az más kérdés, hogy pár nap múlva már nemigen emlékszünk az egészre. Mi azért most megpróbáljuk felidézni a történet lényegét: Benjamin Franklin Gates (Nicolas Cage) egész életében a Templomos Lovagok legendás kincsét keresi, melyet feltételezések szerint Amerikában rejtettek el, és végre rájön, mi vezetheti nyomra: egy rejtett térkép a Függetlenségi Nyilatkozat hátoldalán. A kincsre Ben volt munkatársának (Sean Bean) is fáj a foga, ezért hősünk úgy dönt, jobb, ha ő maga lopja el az USA legféltettebb nemzeti ereklyéjét, amelyet a világ legszigorúbb biztonsági rendszere véd. A terv kivitelezésében barátja, Riley (Justin Bartha) és a Nemzeti Levéltár restaurátora, Abigail Chase (Diane Kruger) segít neki, a kérdés már csak az, hogy az újabb és újabb rejtélyek megfejtésével eljutnak-e kincshez.

Bővebben...

Eredeti cím: ALICE DOESN’T LIVE HERE ANYMORE
Kiadó: WARNER BROS. – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Ellen Burstyn, Jodie Foster, Kris Kristofferson, Harvey Keitel, Diane Ladd
Film: Amikor megismerkedünk a film elején a 35 éves Alice Hyatt-tel (Ellen Burstyn), azonnal látszik, hogy nem igazán boldog a férje mellett. Élete persze nem rosszabb millió más nőjénél, így valószínűleg sosem lépne ki a szürke és valójában igazi szeretet nélküli házasságból, ám a sors dönt helyette: a férj váratlanul halálos autóbalesetet szenved, és Alice egyedül marad 11 éves fiával, Tommyval. Alice ekkor úgy dönt, énekesnőként próbál új életet kezdeni: felszámolja otthonát, autóba ül, és Tommyval elindul a kaliforniai Montereybe. Munkát mindazonáltal nem olyan könnyű szerezni: Alice-t énekesnőként legfeljebb kétes hírű helyeken alkalmazzák, és egyéb csalódás is éri: a rokonszenvesnek tűnő Ben Eberhartról (Harvey Keitel), akivel épp a fellépőhelyén ismerkedik meg, nemcsak az derül ki, hogy nős, hanem az is, hogy valójában agresszív vadállat. Alice végül kénytelen pincérnőként elhelyezkedni, ahol a szókimondó Flo (Diane Ladd) személyében nemcsak új barátnőre tesz szert, de találkozik Daviddel, a szimpatikus farmerrel is (Kris Kristofferson)... Martin Scorsese 1974-es filmje, amelyet az Aljas utcák és a Taxisofőr között készített, kevesebbek filmes tudatában van jelen, mint a Nagymenők, a Dühöngő bika vagy éppen a Taxisofőr, ettől függetlenül kitűnő darab, tele emlékezetes jelenetekkel, érzékeny, finom megfigyelésekkel és nagyszerű színészi alakításokkal. Scorsese, aki jellemzően nem női témákban utazik, rendkívül érzékletesen rajzolja meg Alice egyszerre erős, egyszerre törékeny, a női önállóságot választó figuráját, és legalább ilyen árnyalt a magát kissé elveszettnek-elhagyatottnak érző Tommy, illetve az anya-gyermek kapcsolat ábrázolása is. Scorsese megmutatja a hősei lelkiállapotát, de ugyanilyen kiválóan teremt miliőt is ebben a filmben, amely egyszerre szomorkás, humoros, szellemes, melodramatikus, romantikus, realista, túlzó, élettel teli.

Bővebben...

Eredeti cím: WHO’S THAT KNOCKING AT MY DOOR
Kiadó: WARNER – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Zina Bethune, Harvey Keitel, Anne Collette, Lennard Kuras, Sally Gaga, Harry Northup
Film: Aki még nem tette, de teheti, hozzánk hasonlóan nézze meg egyszerre az 1965 és 1968 között készült első Scorsese-nagyjátékfilmet, a Ki kopog az ajtómon?-t és Tarantino negyedszázaddal későbbi, 1992-es Kutyaszorítóban-ját – azt fogja tapasztalni, hogy a két rendezői debütálás között érdekes hasonlóságok vannak, és nem korántsem csak annyi, hogy mindkettőben Harvey Keitel játszik, aki már fiatalon is ugyanolyan nagyszerű volt, mint túl az ötvenen Mr. Fehérként. Érdekes párhuzam például, hogy mind Scorsese, mind Tarantino sutba dobták a lineáris elbeszélésmódot (a Ki kopog az ajtómon? mindazonáltal töredezettebb, szétesőbb, kevésbé próbál elmesélni bármiféle „történetet”), de feltűnhet az is, hogy filmmániásokként mindketten telepakolták munkájukat filmekről szóló párbeszédekkel, utalásokkal, és hogy micsoda biztos érzékkel választanak jó zenéket. Ugyanakkor a Ki kopog az ajtómon? erősen önéletrajzi jellegű, míg a Kutyaszorítóban nem (Tarantino legszemélyesebb és egyben legelső forgatókönyve a Tiszta románc, de, mint tudjuk, abból végül Tony Scott rendezett filmet), és merőben eltérő a témája: itt nem gyémántot készülnek rabolni holmi balfékek, hanem egy J.R. nevű Kis itáliai (New York olasz negyede) fiú (Harvey Keitel) világát ismerhetjük meg remekül fotografált, olykor egészen lírai epizódokban. Pontosabban a világát és konfrontálódását egy másik, számára ismeretlen és új világgal: J.R. és haverjai igyekezve elütni az időt buliznak, tévéznek, kocsikáznak, lányokról beszélgetnek, keresik a helyeket, ahol „történik valami”, egyszóval élik a munkásosztálybeli fiúk céltalan életét, J.R. egy napon azonban találkozik egy lánnyal, aki egyetemre jár, sokat olvas, nincs tévéje, és saját lakásban él. J.R. randevúzni hívja, és a lány el is megy vele, mikor azonban kiderül, hogy már nem szűz, sőt céloz rá, hogy megerőszakolták, J.R. visszakozik: megmarad a maga univerzumában, amelyet még mindig merev normák szabályoznak, mert nem akar, nem tud átlépni katolikus neveltetése korlátain – a szabadelvű és tisztátalan lány helyett inkább a keresztet csókolja meg a templomban, még ha egy kiálló szögtől vérezni kezd is a szája.

Bővebben...