Eredeti cím: THE DEPARTED
Kiadó: WARNER BROS. – FORUM HOME ENTERTAINMENT
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Leonardo DiCaprio, Matt Damon, Jack Nicholson, Mark Wahlberg, Martin Sheen, Ray Winstone, Vera Farmiga, Alec Baldwin
Film: Az, hogy a mai napig nem sikerült megnéznünk a Szigorúan piszkos ügyeket, súlyos mulasztásaink közé tartozik, bár így megkíméljük a kedves olvasót attól, hogy A téglát unos-untalan összehasonlítsuk a hongkongi eredetivel. A legújabb Scorsese film rajongóit azért így is fel tudjuk bosszantani: függetlenül attól, miben hasonlít és miben tér el a remake a távolkeleti alapanyagtól, függetlenül attól, jobb vagy rosszabb-e annál, az elég egyértelműnek tűnik, hogy Scorsesét nem ezért a filmért kellett volna a legjobb film és a legjobb rendezés Oscarjával jutalmazni, hanem mondjuk a sokkal erőteljesebb, intenzívebb Taxisofőrért, Dühöngő bikáért vagy a Nagymenőkért. Persze szó se róla, A tégla profi alkotás, nem csupán fiatalabb és idősebb színészek sztárparádéjával (Leonardo DiCaprio, Matt Damon, Jack Nicholson, Mark Wahlberg, Martin Sheen, Alec Baldwin), hanem kitűnő alakításokkal (bár Jack Nicholson ezúttal túljátszotta a szerepét, és a kevesebb több lett volna), telitalálat zenékkel, nem egy ütős jelenettel, fontos kérdésekkel (identitás, árulás, lojalitás, megváltás), ám nem tehetünk róla, mi a film során többször is unatkoztunk. Mintha nem minden bírt volna akkora súllyal és jelentőséggel, mint amennyi időt szenteltek neki, mintha nem feltétlenül kellene a filmnek több mint két és fél órásnak lennie. Természetesen izgalmas, feszültséggel teli percből azért lényegesen több van, mint az már a sztori csontvázára szorítkozó szinopszisból is sejthető: „Billy Costigan (Leonardo DiCaprio), az újonc rendőr alvilági környezetben nőtt fel.Ő az ideális tégla, akinek be kell épülnie a Frank Costello (Jack Nickolson) vezette maffiába. Az a dolga, hogy Costello bizalmába férkőzve segítsen rendőr feletteseinek (Mark Wahlberg és Martin Sheen) lebuktatni a maffiózót. Mindeközben Colin Sullivanben (Matt Damon), a különleges nyomozóegység tisztjében mindenki megbízik. Senki sem gyanítja, hogy ő Costello beépített embere. ”És ez valóban csak a váz, hiszen a történet ennél sokkal szövevényesebb, a viszonyok sokkal bonyolultabbak! Summa summarum, esetleges kifogásaink ellenére sem beszélnénk le senkit A tégla megnézéséről, mert ugyan a legjobb Scorsese filmektől elmarad, de az mindenképpen igaz, hogy a Nagymenők óta ez a rendező legjobb munkája.

Bővebben...

Eredeti cím: NEW YORK, NEW YORK
Kiadó: WALT DISNEY – INTERCOM
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Liza Minnelli, Robert De Niro, Mary Kay Place
Film: Martin Scorsese azok közé a rendezők közé tartozik, akik úgy hoztak létre egyedi életművet, hogy közben bőségesen merítettek a filmtörténet hagyományaiból. De míg egyes direktorokra sokszor csak egy-egy alkotó vagy egy-egy irányzat van erős hatással, addig Scorsese-re a legkülönfélébb korszakok, stílusok, műfajok, művészek tettek mély benyomást. Ha valaki elkezdi nézni a New York New Yorkot, nem kell sokáig töprengenie, ebben az esetben vajon mi inspirálta az utóbbi 30–35 év egyik legjelentősebb amerikai rendezőjét: mint ő maga is elmondja a DVD-n látható bevezetőben, a klasszikus hollywoodi musicalek a 40-es és 50-es évekből. Persze Scorsese-nek esze ágában sem volt valamiféle „tökéletes másolat”-ot készíteni, neki a forma, a kulisszák kellettek, és kísérletképpen ezt akarta párosítani az álomgyáritól eltérő szemléletmóddal, újszerűen akart beszélni alkotó emberek életéről és érzelmeiről. A film főhősei ugyanis művészek, lévén nemcsak a hollywoodi musicalek izgatták régóta Scorsese fantáziáját, hanem – mint mondja – azt is mindig érdekesnek találta, hogy vannak művészek, akik hiába szeretik egymást, hiába vonzódnak egymáshoz, valószínűleg épp a kreatív energiáik miatt képtelenek kijönni egymással, képtelenek normálisan élni egymás mellett. Erről szól hát a New York New York: a második világháború befejezésének napján Jimmy Doyle dzsessz-szaxofonos (Robert De Niro) mindenáron fel akar csípni valakit, és a sors épp egy énekesnővel, Francine-nel (Liza Minnelli) hozza össze. Francine eleinte természetesen ellenáll a férfi visszafogottnak épp nem nevezhető közeledésének, de a szerelem úgymond győzedelmeskedik: Jimmy és Francine összeházasodnak, együtt zenélnek, és közben folyton csak veszekednek és veszekednek... De mit tesz közben a néző? Nos, a néző gyönyörködhet a remek díszletekben, Kovács László operatőri munkájában, első osztályú zenéket hallhat, de mindez nem feledtetheti vele, hogy Scorsese experimentuma korántsem sikeredett tökéletesre: Scorsese épp a karakterek – az egocentrikus, másra odafigyelni képtelen és enyhén eszelős Jimmy és a türelmes és kedves Francine –, illetve közöttük levő érzelmek pontosabb és aprólékosabb jellemzésével marad adós, pedig ideje lenne rá: a bővített változat 2 óra 37 perc, de a rövidebb verzió játékideje is eléri a 130 percet!

Bővebben...

Eredeti cím: CASINO SPECIAL EDITION (2 DVD SET)
Kiadó: UNIVERSAL – UPI HUNGARY
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Robert De Niro, Joe Pesci, Sharon Stone
Film: „Játszd újra, Joe” – nem kizárt, hogy Martin Scorsese Woody Allen után szabadon ezt az utasítást adta Joe Pescinek, hiszen a jellegzetes fizimiskájú és nem éppen atlétatermetéről ismert színész az 1995-ös Casinóban többé-kevésbé ugyanazt a figurát alakítja, mint Scorsese hat évvel korábbi filmjében, a Nagymenőkben. De a Casino sok egyéb szempontból is „utánjátszás”-nak tűnik: ismét az alvilágban járunk (csak most a 70-es évek Las Vegasában, kevésbé kispályások között, és a hangsúly most nem a gengszterek mikrokörnyezetére és mindennapi működésére esik), Nicholas Pileggi és Martin Scorsese ismét megtörtént esetet feldolgozva írtak forgatókönyvet a törvényszerűen, elkerülhetetlenül bukással végződő gengszteréletről (bár most nem bukik mindenki), ismét két narrátor mesél,még a felütés is hasonló, csak éppen a Casino nem igazán mond újat, és hiányzik belőle az az elementáris erő, az az irónia és az a filmkészítői zsenialitás, amely a Nagymenőket jellemezte. Azért a Casino természetesen így sem tucatdarab, az ún. „produkciós értékek” (fényképezés, vágás, jelmezek, díszletek stb.) ezúttal is kimagaslóak, Scorsese-nek pedig sikerült élete legjobb alakítását kihozni Sharon Stone-ból. Stone és Pesci mellett a harmadik főszereplő Robert De Niro, aki Sam „Ász” Rothsteint alakítja: a szerencsejáték-géniuszt Las Vegasba invitálják egy kaszinó vezetésére, ő pedig miután elvállalja a munkát, kényesen ügyel a status quóra: járjon jól mindenki, szedje le a sápot a maffia, jusson dohány a korrupt politikusoknak, csaljanak akár a csalók is, de csak mértékkel. Pénze neki is van rengeteg, és Ginger, a luxusprostituált (Sharon Stone) bevallottan csak ezért megy hozzá, a férfi szerelmét nem tudja, nem akarja viszonozni. A házasságban aztán szép lassan megindul a lejtőn: az alkohol és a drogok rabja lesz, de Rothsteinnek nemcsak emiatt kell hogy fájjon a feje, hanem gyerekkori barátja, Nicky (Joe Pesci), a kíméletlen és brutális maffiózó miatt is, aki Las Vegasba költözve átveszi az uralmat az alvilágban, és telhetetlenségével – többek között Ginger elcsábításával – mindent felborít, és (szinte a szó szoros értelmében) szép lassan megássa sírját a homoksivatagban. A Casino tehát ismét a leépülés és a szétesés véres drámája, ám a száznyolcvan perces film nem képes ugyanolyan intenzív élményt nyújtani, mint a Nagymenők: többek között azért sem, mert az irónia mellett hiányzik az a fajta ambivalencia is, amely miatt a néző egyszerre érezte vonzónak és viszolyogtatónak Henry Hill (Ray Liotta) és a többiek világát – a Casinóban gyakorlatilag minden és mindenki csak taszító.

Bővebben...

Eredeti cím: SCORSESE-PACK
Kiadó: WARNER –WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Lásd: Ki kopog az ajtómon?, Alice már nem lakik itt, Lidérces órák, Nagymenők
Film: Új-Hollywood az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején indult fenegyerekei, Francis Ford Coppola, Steven Spielberg, George Lucas, Brian De Palma, Martin Scorsese mind beírták magukat a mozgókép-történelembe: alkotásaik jelentős része döntően befolyásolta az amerikai film, sőt az egész filmipar alakulását, és a tízmilliók vagy akár százmilliók által ismert munkák alappillérei a populáris kultúrának. E fontos rendezők életművének egyre nagyobb hányada szerencsére immár DVD lemezeken is elérhető: most éppen Martin Scorsese négy filmje jelenik meg díszdobozban, ezek közül három – az 1968-as Ki kopog az ajtómon?, az 1974-es Alice már nem lakik itt, valamint az 1985-ös Lidérces órák – most először. A negyedik darab Scorsese karrierjének (egyik) csúcspontja, az 1990-es Nagymenők, amelynek jelentősége a maffiafilmek között csak a Keresztapáéval vagy a Volt egyszer egy Amerikáéval mérhető össze. De a nagy műve(ke)t már az olasz-amerikai rendező első nagyjátékfilmje, a Ki kopog az ajtómon? megelőlegezi: már ebből a fekete-fehér, a hagyományos történetmesélés helyett az epizodikus építkezést választó alkotásból kiviláglik a legkülönfélébb filmes hagyományok által inspirált Scorsese rendkívüli vizuális érzékenysége, tökéletes érzéke a zenék és képek párosításához, fiatalsága helyszínének, Little Italynek, valamint a katolicizmusnak a fontossága. Az Alice már nem lakik itt többek között arra bizonyíték, hogy Scorsese már pályája kezdeti szakaszában a maximumot tudta kihozni a színészeiből (Ellen Burstyn Oscar-díjat kapott alakításáért), de a film abból a szempontból is jelentős, hogy az egyedien kitöltött melodrámai formának köszönhetően Scorsese a nagyközönség körében is ismertté és népszerűvé vált. A Lidérces órákat a frusztráció szülte: 1983-ban a rendezőnek – olyan filmekkel a háta mögött, mint a Taxisofőr és a Dühöngő bika – anyagi okokból nem engedték, hogy hozzákezdjen a Krisztus utolsó megkísértéséhez, amelyet végül csak 1988-ban forgatott le. A kafkai hangulatú, abszurd humorú, rémálomszerű Lidérces órák mindenesetre kárpótolta Scorsese-t: Cannes-ban elnyerte érte a legjobb rendezőnek járó díjat.

Bővebben...

Eredeti cím: GOODFELLAS SE (2 DVD SET)
Kiadó: WARNER – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Ray Liotta, Joe Pesci, Robert De Niro, Lorraine Bracco, Paul Sorvino
Film: Az extrák között Nicholas Pileggi, a Nagymenők társ-forgatókönyvírója azt mondja, fantasztikus volt látni, ahogy Scorsese a valóságot (a film Pileggi a maffiózó Henry Hill és társai igaz történetét elbeszélő Wise Guy című könyvéből készült) művészetté alakította, míg Frank Darabont, aki A remény rabjai című filmje forgatásakor ihletnyerés céljából mindennap megnézte a Nagymenőket, épp azt emeli ki, hogy a Nagymenők annyira mentes minden erőlködéstől, annyira természetes, hogy észre sem vesszük, hogy művészetet, azaz valami művit látunk. Két különböző megközelítés, de mindkettő roppant hízelgő, és a Nagymenők meg is érdemel minden dicséretet, mert Martin Scorsese munkája, mely hat Oscar-jelölésből érthetetlen módon mindössze egyet váltott díjra (legjobb férfi mellékszereplő – Joe Pesci), igazi filmes diadal, olyan alkotás, amelyben egyszerűen minden klappol, amelyben minden a helyén van: a két narrátor segítségével elbeszélt, megtörtént eseményeken alapuló, sötéten humoros történet, amely úgy szippant magába, hogy közben mégis ironikus távolságot tarthatunk tőle; az egyszerre realista és artisztikus fényképezés; a pazar vágás; a képekhez tökéletes érzékkel illesztett zenék és persze a színészi alakítások, amelyek éppen olyan hitelesek és kidolgozottak, mint a film tárgyi világa – az a környezet és életforma, amelyet Scorsese megmutat nekünk, és amelyet, ha nem is közvetlen közelről, ő is ismer. Kronológiailag a film eleje valójában a történetnek már jócskán a közepe, Henry Hill (Ray Liotta) és társai sorsának fordulópontja, de a bevezetés után időrendben ismerkedünk meg Henry történetével, aki gyerekkora óta maffiózó szeretett volna lenni, és aki meg is valósította „karrierálmát”: a főnöknek, Paulie-nak (Paul Sorvino) dolgozva társaival, Jimmyvel (Robert De Niro) és Tommyval (Joe Pesci) sorban hajtotta végre a különböző akciókat – egészen a bukásig, amikor ugyanazok az emberek, akikkel valaha együtt mulatott, szép sorban mindenkit kinyírtak körülötte, és amikor már – súlyos kokainfüggőként és szétzilálódott élettel – ő is sorra került volna, ha nem jelentkezik a tanúvédelmi programba. A legironikusabb az, hogy a film végén a tisztes polgári létbe kényszerített Henry visszasírja a maffiózói múltat, és a néző valahol érti is, miért: a gengszterként az élet császárának érezhette magát, akire nem vonatkoztak a szabályok, akit tiszteltek, és aki előtt minden kapu megnyílt. Az erőszak pedig ugyanolyan része volt a mindennapoknak, mint másnak mondjuk az, hogy logarlécet használ a munkájához: a gengszterlét magának a gengszternek fel sem tűnő bizarrságához hozzátartozik, hogy miközben szeretett anyukád húsgombócát falatozod a barátaiddal, kölcsönkéred a nagykést, amellyel aztán a kocsid csomagtartójába gyömöszölt áldozatodat – egykori társadat, barátodat – fogod végképp hidegre tenni. Scorsese-nek éppen ezt az ellentmondásosságot sikerült megragadnia, és filmje ezért válhatott pillanatok alatt klasszikussá, amelyre 30–40 év múlva is ugyanúgy fognak emlékezni, mint mondjuk A Keresztapa-trilógiára, vagy A Sebhelyesarcúra.

Bővebben...

Eredeti cím: AFTER HOURS
Kiadó: WARNER – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Sofia Coppola
Főszerepben: Griffin Dunne, Rosanna Arquette, Verna Bloom, Tommy Chong, Linda Fiorentino
Film: Martin Scorsesének legutóbb e sorok írása előtt néhány nappal, az idei Oscar-gálán voltak/lehettek lidérces órái: immár sokadszorra ismétlődött meg a rémálom, csak most a Taxisofőr, a Dühöngő bika, a Nagymenők vagy a New York bandái helyett az Aviátorral nem sikerült elnyernie sem a legjobb film, sem a legjobb rendező aranyszobrocskáját. Persze Scorsese 1985-ös filmje nem efféle lidérces órákról szól: a kafkai hangulatú, sötét komédiában nincsenek konkrét okai, miért változik a főhős, Paul Hackett (Griffin Dunne) éjszakája képtelen történések láncolatává. Minden azzal kezdődik, hogy a programozó Paul elhatározza, hogy elmegy Marcyhoz (Rosanna Arquette), akivel este egy kávézóban ismerkedett meg. A taxi őrült száguldása miatt kirepül az ablakon Paul pénze, aztán a sohói lakásban Marcy excentrikus szobrász barátnője, Kiki (Linda Fiorentino) bizarr fogadtatásban részesíti Pault, majd az egyre furábban viselkedő Marcy következik. Paul menekülne, de mivel nincs egy fillérje sem, nem tud hazajutni, így újabb megpróbáltatások várnak rá: többek között betörőnek nézik, majd ő néz két férfit betörőnek, de kiderül róluk, hogy Kiki barátai. Marcy időközben öngyilkos lesz, Paulra ráakaszkodik egy Marcynál is zakkantabb pincérnő, Pault egy klubban majdnem kopaszra borotválják, és végül már feldühödött tömeg üldözi az utcán... Ha nincs megfelelő hangulatban, a néző úgy érezheti, hogy Scorsese kissé hosszúra nyújtja és túl sok lehetetlen eseménnyel (balszerencsével, félreértéssel, egyebekkel) tűzdeli tele Paul lázálmát, ám még a fanyalgóknak is el kell ismerniük, hogy a film atmoszférateremtése és fényképezése tökéletes, és a színészek is igen meggyőzőek a szerepeikben. Továbbá nem árt emlékezni, hogy – mint azt a lemez extráiból is tudhatjuk –, Scorsese azért szabadított ennyi szörnyűséget főhősére, hogy megszabaduljon saját frusztrációjától, amely azután alakult ki benne, hogy 1983-ban, pár nappal a Krisztus utolsó kísértése forgatásának megkezdése előtt a Paramount lefújta a projektet, amely végül csak négy évvel később készült el.

Bővebben...

Eredeti cím: ALICE DOESN’T LIVE HERE ANYMORE
Kiadó: WARNER BROS. – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Ellen Burstyn, Jodie Foster, Kris Kristofferson, Harvey Keitel, Diane Ladd
Film: Amikor megismerkedünk a film elején a 35 éves Alice Hyatt-tel (Ellen Burstyn), azonnal látszik, hogy nem igazán boldog a férje mellett. Élete persze nem rosszabb millió más nőjénél, így valószínűleg sosem lépne ki a szürke és valójában igazi szeretet nélküli házasságból, ám a sors dönt helyette: a férj váratlanul halálos autóbalesetet szenved, és Alice egyedül marad 11 éves fiával, Tommyval. Alice ekkor úgy dönt, énekesnőként próbál új életet kezdeni: felszámolja otthonát, autóba ül, és Tommyval elindul a kaliforniai Montereybe. Munkát mindazonáltal nem olyan könnyű szerezni: Alice-t énekesnőként legfeljebb kétes hírű helyeken alkalmazzák, és egyéb csalódás is éri: a rokonszenvesnek tűnő Ben Eberhartról (Harvey Keitel), akivel épp a fellépőhelyén ismerkedik meg, nemcsak az derül ki, hogy nős, hanem az is, hogy valójában agresszív vadállat. Alice végül kénytelen pincérnőként elhelyezkedni, ahol a szókimondó Flo (Diane Ladd) személyében nemcsak új barátnőre tesz szert, de találkozik Daviddel, a szimpatikus farmerrel is (Kris Kristofferson)... Martin Scorsese 1974-es filmje, amelyet az Aljas utcák és a Taxisofőr között készített, kevesebbek filmes tudatában van jelen, mint a Nagymenők, a Dühöngő bika vagy éppen a Taxisofőr, ettől függetlenül kitűnő darab, tele emlékezetes jelenetekkel, érzékeny, finom megfigyelésekkel és nagyszerű színészi alakításokkal. Scorsese, aki jellemzően nem női témákban utazik, rendkívül érzékletesen rajzolja meg Alice egyszerre erős, egyszerre törékeny, a női önállóságot választó figuráját, és legalább ilyen árnyalt a magát kissé elveszettnek-elhagyatottnak érző Tommy, illetve az anya-gyermek kapcsolat ábrázolása is. Scorsese megmutatja a hősei lelkiállapotát, de ugyanilyen kiválóan teremt miliőt is ebben a filmben, amely egyszerre szomorkás, humoros, szellemes, melodramatikus, romantikus, realista, túlzó, élettel teli.

Bővebben...

Eredeti cím: WHO’S THAT KNOCKING AT MY DOOR
Kiadó: WARNER – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Zina Bethune, Harvey Keitel, Anne Collette, Lennard Kuras, Sally Gaga, Harry Northup
Film: Aki még nem tette, de teheti, hozzánk hasonlóan nézze meg egyszerre az 1965 és 1968 között készült első Scorsese-nagyjátékfilmet, a Ki kopog az ajtómon?-t és Tarantino negyedszázaddal későbbi, 1992-es Kutyaszorítóban-ját – azt fogja tapasztalni, hogy a két rendezői debütálás között érdekes hasonlóságok vannak, és nem korántsem csak annyi, hogy mindkettőben Harvey Keitel játszik, aki már fiatalon is ugyanolyan nagyszerű volt, mint túl az ötvenen Mr. Fehérként. Érdekes párhuzam például, hogy mind Scorsese, mind Tarantino sutba dobták a lineáris elbeszélésmódot (a Ki kopog az ajtómon? mindazonáltal töredezettebb, szétesőbb, kevésbé próbál elmesélni bármiféle „történetet”), de feltűnhet az is, hogy filmmániásokként mindketten telepakolták munkájukat filmekről szóló párbeszédekkel, utalásokkal, és hogy micsoda biztos érzékkel választanak jó zenéket. Ugyanakkor a Ki kopog az ajtómon? erősen önéletrajzi jellegű, míg a Kutyaszorítóban nem (Tarantino legszemélyesebb és egyben legelső forgatókönyve a Tiszta románc, de, mint tudjuk, abból végül Tony Scott rendezett filmet), és merőben eltérő a témája: itt nem gyémántot készülnek rabolni holmi balfékek, hanem egy J.R. nevű Kis itáliai (New York olasz negyede) fiú (Harvey Keitel) világát ismerhetjük meg remekül fotografált, olykor egészen lírai epizódokban. Pontosabban a világát és konfrontálódását egy másik, számára ismeretlen és új világgal: J.R. és haverjai igyekezve elütni az időt buliznak, tévéznek, kocsikáznak, lányokról beszélgetnek, keresik a helyeket, ahol „történik valami”, egyszóval élik a munkásosztálybeli fiúk céltalan életét, J.R. egy napon azonban találkozik egy lánnyal, aki egyetemre jár, sokat olvas, nincs tévéje, és saját lakásban él. J.R. randevúzni hívja, és a lány el is megy vele, mikor azonban kiderül, hogy már nem szűz, sőt céloz rá, hogy megerőszakolták, J.R. visszakozik: megmarad a maga univerzumában, amelyet még mindig merev normák szabályoznak, mert nem akar, nem tud átlépni katolikus neveltetése korlátain – a szabadelvű és tisztátalan lány helyett inkább a keresztet csókolja meg a templomban, még ha egy kiálló szögtől vérezni kezd is a szája.

Bővebben...