Eredeti cím: NEW YORK, NEW YORK
Kiadó: WALT DISNEY – INTERCOM
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Liza Minnelli, Robert De Niro, Mary Kay Place
Film: Martin Scorsese azok közé a rendezők közé tartozik, akik úgy hoztak létre egyedi életművet, hogy közben bőségesen merítettek a filmtörténet hagyományaiból. De míg egyes direktorokra sokszor csak egy-egy alkotó vagy egy-egy irányzat van erős hatással, addig Scorsese-re a legkülönfélébb korszakok, stílusok, műfajok, művészek tettek mély benyomást. Ha valaki elkezdi nézni a New York New Yorkot, nem kell sokáig töprengenie, ebben az esetben vajon mi inspirálta az utóbbi 30–35 év egyik legjelentősebb amerikai rendezőjét: mint ő maga is elmondja a DVD-n látható bevezetőben, a klasszikus hollywoodi musicalek a 40-es és 50-es évekből. Persze Scorsese-nek esze ágában sem volt valamiféle „tökéletes másolat”-ot készíteni, neki a forma, a kulisszák kellettek, és kísérletképpen ezt akarta párosítani az álomgyáritól eltérő szemléletmóddal, újszerűen akart beszélni alkotó emberek életéről és érzelmeiről. A film főhősei ugyanis művészek, lévén nemcsak a hollywoodi musicalek izgatták régóta Scorsese fantáziáját, hanem – mint mondja – azt is mindig érdekesnek találta, hogy vannak művészek, akik hiába szeretik egymást, hiába vonzódnak egymáshoz, valószínűleg épp a kreatív energiáik miatt képtelenek kijönni egymással, képtelenek normálisan élni egymás mellett. Erről szól hát a New York New York: a második világháború befejezésének napján Jimmy Doyle dzsessz-szaxofonos (Robert De Niro) mindenáron fel akar csípni valakit, és a sors épp egy énekesnővel, Francine-nel (Liza Minnelli) hozza össze. Francine eleinte természetesen ellenáll a férfi visszafogottnak épp nem nevezhető közeledésének, de a szerelem úgymond győzedelmeskedik: Jimmy és Francine összeházasodnak, együtt zenélnek, és közben folyton csak veszekednek és veszekednek... De mit tesz közben a néző? Nos, a néző gyönyörködhet a remek díszletekben, Kovács László operatőri munkájában, első osztályú zenéket hallhat, de mindez nem feledtetheti vele, hogy Scorsese experimentuma korántsem sikeredett tökéletesre: Scorsese épp a karakterek – az egocentrikus, másra odafigyelni képtelen és enyhén eszelős Jimmy és a türelmes és kedves Francine –, illetve közöttük levő érzelmek pontosabb és aprólékosabb jellemzésével marad adós, pedig ideje lenne rá: a bővített változat 2 óra 37 perc, de a rövidebb verzió játékideje is eléri a 130 percet!

Bővebben...

Eredeti cím: CASINO SPECIAL EDITION (2 DVD SET)
Kiadó: UNIVERSAL – UPI HUNGARY
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Robert De Niro, Joe Pesci, Sharon Stone
Film: „Játszd újra, Joe” – nem kizárt, hogy Martin Scorsese Woody Allen után szabadon ezt az utasítást adta Joe Pescinek, hiszen a jellegzetes fizimiskájú és nem éppen atlétatermetéről ismert színész az 1995-ös Casinóban többé-kevésbé ugyanazt a figurát alakítja, mint Scorsese hat évvel korábbi filmjében, a Nagymenőkben. De a Casino sok egyéb szempontból is „utánjátszás”-nak tűnik: ismét az alvilágban járunk (csak most a 70-es évek Las Vegasában, kevésbé kispályások között, és a hangsúly most nem a gengszterek mikrokörnyezetére és mindennapi működésére esik), Nicholas Pileggi és Martin Scorsese ismét megtörtént esetet feldolgozva írtak forgatókönyvet a törvényszerűen, elkerülhetetlenül bukással végződő gengszteréletről (bár most nem bukik mindenki), ismét két narrátor mesél,még a felütés is hasonló, csak éppen a Casino nem igazán mond újat, és hiányzik belőle az az elementáris erő, az az irónia és az a filmkészítői zsenialitás, amely a Nagymenőket jellemezte. Azért a Casino természetesen így sem tucatdarab, az ún. „produkciós értékek” (fényképezés, vágás, jelmezek, díszletek stb.) ezúttal is kimagaslóak, Scorsese-nek pedig sikerült élete legjobb alakítását kihozni Sharon Stone-ból. Stone és Pesci mellett a harmadik főszereplő Robert De Niro, aki Sam „Ász” Rothsteint alakítja: a szerencsejáték-géniuszt Las Vegasba invitálják egy kaszinó vezetésére, ő pedig miután elvállalja a munkát, kényesen ügyel a status quóra: járjon jól mindenki, szedje le a sápot a maffia, jusson dohány a korrupt politikusoknak, csaljanak akár a csalók is, de csak mértékkel. Pénze neki is van rengeteg, és Ginger, a luxusprostituált (Sharon Stone) bevallottan csak ezért megy hozzá, a férfi szerelmét nem tudja, nem akarja viszonozni. A házasságban aztán szép lassan megindul a lejtőn: az alkohol és a drogok rabja lesz, de Rothsteinnek nemcsak emiatt kell hogy fájjon a feje, hanem gyerekkori barátja, Nicky (Joe Pesci), a kíméletlen és brutális maffiózó miatt is, aki Las Vegasba költözve átveszi az uralmat az alvilágban, és telhetetlenségével – többek között Ginger elcsábításával – mindent felborít, és (szinte a szó szoros értelmében) szép lassan megássa sírját a homoksivatagban. A Casino tehát ismét a leépülés és a szétesés véres drámája, ám a száznyolcvan perces film nem képes ugyanolyan intenzív élményt nyújtani, mint a Nagymenők: többek között azért sem, mert az irónia mellett hiányzik az a fajta ambivalencia is, amely miatt a néző egyszerre érezte vonzónak és viszolyogtatónak Henry Hill (Ray Liotta) és a többiek világát – a Casinóban gyakorlatilag minden és mindenki csak taszító.

Bővebben...

Eredeti cím: MEET THE FOCKERS
Kiadó: DREAMWORKS – UNIVERSAL PICTURES HUNGARY
Rendezte: Jay Roach
Főszerepben: Ben Stiller, Robert De Niro, Dustin Hoffman, Barbra Streisand, Blythe Danner, Teri Polo
Film: „Na, tedd már fel a kezedet te is” – nógatják Dustin Hoffmant a többiek, amikor az extrák között található interjúban azt a kellemetlen kérdést teszik fel nekik, készen állnak-e harmadik részre is. Hoffman végül vonakodva jelentkezik, de magában nyilván továbbra is azt gondolja: még egy folytatás a nagy sikerű 2001-es Apádra ütök-höz már kínos lenne. Ugyanis már a második rész, a Vejedre ütök is nagyjából ugyanazokkal a poénokkal operál, mint elődje, és valódi újdonságként csak Hoffmant és Barbra Streisandot kínálja, azaz Greg Beckur (Ben Stiller) szüleit, akikkel Greg az első részből már jól ismert apósjelöltje, Jack, a vaskalapos, paranoiás ex-CIA ügynök (Robert De Niro) mindenképpen szeretne találkozni, mielőtt áldását adja lánya, Pam (Teri Polo) és Greg esküvőjére. Szerencsére azonban ennyi is elegendő ahhoz, hogy egészen jól szórakozzon a néző: fergeteges poénból ugyan ezúttal kevesebb van, de azért vicces dolgok most is szép számmal akadnak, és a Beckur szülők eltalált figurák, mert tökéletes ellentétei Jacknek és feleségének, Dinának (Blythe Danner) – bohémak, lazák, liberálisak, olyasfélék, akik fiuk mezei futásban elért 10. helyére is büszkék, mert a boldogságot fontosabbnak tartják a kiemelkedő teljesítménynél. Túlzott közvetlenségükkel és közlékenységükkel persze számos kínos pillanatot szereznek Gregnek, aki szeretne minél jobb benyomást tenni Jackre, de végül ez a rész is happy enddel zárul, és a néző is nagyjából elégedetten állhat fel a székből: sztorit ugyan alig-alig kapott, de a jellemek, a szituációk mégis elszórakoztatták.

Bővebben...

Eredeti cím: GOODFELLAS SE (2 DVD SET)
Kiadó: WARNER – WHV HUNGÁRIA KFT.
Rendezte: Martin Scorsese
Főszerepben: Ray Liotta, Joe Pesci, Robert De Niro, Lorraine Bracco, Paul Sorvino
Film: Az extrák között Nicholas Pileggi, a Nagymenők társ-forgatókönyvírója azt mondja, fantasztikus volt látni, ahogy Scorsese a valóságot (a film Pileggi a maffiózó Henry Hill és társai igaz történetét elbeszélő Wise Guy című könyvéből készült) művészetté alakította, míg Frank Darabont, aki A remény rabjai című filmje forgatásakor ihletnyerés céljából mindennap megnézte a Nagymenőket, épp azt emeli ki, hogy a Nagymenők annyira mentes minden erőlködéstől, annyira természetes, hogy észre sem vesszük, hogy művészetet, azaz valami művit látunk. Két különböző megközelítés, de mindkettő roppant hízelgő, és a Nagymenők meg is érdemel minden dicséretet, mert Martin Scorsese munkája, mely hat Oscar-jelölésből érthetetlen módon mindössze egyet váltott díjra (legjobb férfi mellékszereplő – Joe Pesci), igazi filmes diadal, olyan alkotás, amelyben egyszerűen minden klappol, amelyben minden a helyén van: a két narrátor segítségével elbeszélt, megtörtént eseményeken alapuló, sötéten humoros történet, amely úgy szippant magába, hogy közben mégis ironikus távolságot tarthatunk tőle; az egyszerre realista és artisztikus fényképezés; a pazar vágás; a képekhez tökéletes érzékkel illesztett zenék és persze a színészi alakítások, amelyek éppen olyan hitelesek és kidolgozottak, mint a film tárgyi világa – az a környezet és életforma, amelyet Scorsese megmutat nekünk, és amelyet, ha nem is közvetlen közelről, ő is ismer. Kronológiailag a film eleje valójában a történetnek már jócskán a közepe, Henry Hill (Ray Liotta) és társai sorsának fordulópontja, de a bevezetés után időrendben ismerkedünk meg Henry történetével, aki gyerekkora óta maffiózó szeretett volna lenni, és aki meg is valósította „karrierálmát”: a főnöknek, Paulie-nak (Paul Sorvino) dolgozva társaival, Jimmyvel (Robert De Niro) és Tommyval (Joe Pesci) sorban hajtotta végre a különböző akciókat – egészen a bukásig, amikor ugyanazok az emberek, akikkel valaha együtt mulatott, szép sorban mindenkit kinyírtak körülötte, és amikor már – súlyos kokainfüggőként és szétzilálódott élettel – ő is sorra került volna, ha nem jelentkezik a tanúvédelmi programba. A legironikusabb az, hogy a film végén a tisztes polgári létbe kényszerített Henry visszasírja a maffiózói múltat, és a néző valahol érti is, miért: a gengszterként az élet császárának érezhette magát, akire nem vonatkoztak a szabályok, akit tiszteltek, és aki előtt minden kapu megnyílt. Az erőszak pedig ugyanolyan része volt a mindennapoknak, mint másnak mondjuk az, hogy logarlécet használ a munkájához: a gengszterlét magának a gengszternek fel sem tűnő bizarrságához hozzátartozik, hogy miközben szeretett anyukád húsgombócát falatozod a barátaiddal, kölcsönkéred a nagykést, amellyel aztán a kocsid csomagtartójába gyömöszölt áldozatodat – egykori társadat, barátodat – fogod végképp hidegre tenni. Scorsese-nek éppen ezt az ellentmondásosságot sikerült megragadnia, és filmje ezért válhatott pillanatok alatt klasszikussá, amelyre 30–40 év múlva is ugyanúgy fognak emlékezni, mint mondjuk A Keresztapa-trilógiára, vagy A Sebhelyesarcúra.

Bővebben...